A Voyager 1 legyőzte a várakozásokat, és már egy fénynapnyira van a Földtől

Az űrhajó egy nyolcsávos szalagon tárolja az adatokat, de évtizedekig sikerült kapcsolatban maradnia a tudósokkal. Most ez az első ember alkotta tárgy, amely egy fénynapnyira elrepül a Földtől.

A NASA egyik leghosszabb ideje szolgálatban lévő űrhajója szó szerint a múltban ragadt.

A Voyager 1 , amelyet 1977 szeptemberében indítottak útnak a Naprendszerünk külső bolygói felé, szerdán történelmi mérföldkőhöz érkezett: ez lett az első ember alkotta tárgy, amely egy fénynapnyira elhagyta a Földet. Az űrszonda olyan messze van , hogy mire a fénye eléri a Földet, már úgy érkezik belőle, ahogyan az egy nappal ezelőtt létezett. Ez egy olyan eredmény, amire a kutatók nem számítottak, mégis, ahogy a Voyager 1 egyre mélyebbre hatol a galaxis feltérképezetlen területein, továbbra is értékes tudományos információkat küld vissza.

„Ez egyszerűen egy csodálatos véletlen” – mondja Kareem Badaruddin, a NASA Jet Propulsion Laboratory Voyager küldetésvezetője a mérföldkőről. „Ahogy a csillagok is egy vonalban álltak a bolygók körüli túrához, úgy állnak egy vonalban ehhez a valóban varázslatos, különleges dologhoz is, ami az emberiségért történik.”

Fran Bagenal, a Colorado Egyetem bolygókutatója számára, aki még posztgraduális hallgatóként, a Voyager 1 legkorábbi éveiben kezdett dolgozni, ez egy jelentős technológiai bravúr. „Izgalmas az a tény, hogy van egy űrhajónk, amelyet a 70-es évek közepén építettek, és amely még mindig működik” – mondja. „Adatok tárolása egy nyolcsávos szalagon, amely 50 év után is működik egy űrhajón – úgy értem, lenyűgöző.”

Miközben a Voyager-1 közeledik 50. évfordulójához jövő szeptemberben, és küldetésének végéhez sem sokkal ezután, az űrszonda továbbra is kipipálja a tudományos eredményeinek listájáról a tételeket. Az űrszonda – ikertestvérével, a Voyager-2-vel együtt – eredetileg egy ritka bolygóegyüttállás kihasználására volt hivatott a külső bolygók megfigyelésére.

A Voyager 1 azonban tovább utazott a Naprendszeren túl, és most a csillagrendszerek közötti teret kitöltő csillagközi közeget vizsgálja . A Voyager 1 távoli fekvése ritka lehetőséget ad a kutatóknak arra, hogy tanulmányozzák, hogyan terjednek ki a Nap hatásai a csillagközi közegbe is – és mikor szűnnek meg ezek a hatások – mondja Jamie Rankin, a Princetoni Egyetem Voyager Missziójának helyettes projektkutatója.

Ahogy mindkét Voyager űrszonda mozog az űrben, úgy halad a mi Naprendszerünk is – csupán körülbelül 56 000 kilométer/órával lassabb – mondja Badaruddin. Ez azt jelenti, hogy miközben a páros folytatja útját, információkat küldenek vissza arról az űrről, amelyen a saját Napunk és bolygónk körülbelül három év múlva áthalad.

„Tanulhatunk a teleszkópoktól és a Föld körül keringő obszervatóriumoktól, de semmi sem fogható ahhoz, mint amikor egy űrhajó adatokat küld nekünk ebben a környezetben” – mondja Badaruddin.

A Voyager-1 példátlan utazása nem mentes a kihívásoktól. Az űrszonda sokkal tovább maradt kapcsolatban a Földdel, mint tervezték, és olyan űrterületeken halad át, amelyek felfedezésére vagy tanulmányozására soha nem került sor. A kutatók segítenek fenntartani a kulcsfontosságú funkciókat, de most egy teljes napos kommunikációs késéssel teszik ezt mind az űrszonda bejövő, mind kimenő kommunikációjában – mondja Badaruddin.

„A fényidő valóban hatással van ránk” – mondja. „Ha beleszámítunk, akkor ez olyan, mint egy hosszú ingázás.” Az űrhajó új parancsnokságainak létrehozása például ma már egy hetes folyamat, mivel időbe telik az adatok fogadása az űrhajótól, azok elemzése és egy új parancs létrehozása – teszi hozzá.

A Voyager csapata mégis hozzászokott a váratlan körülmények kezeléséhez. Évtizedek óta sikerül beérniük a jármű nukleáris generátoraiból származó fogyatkozó árammal. Szeptemberben a küldetés műveletei leállították a Voyager 1 néhány eszközét, és alacsonyabb energiafogyasztású alternatívákat választottak ki – ezt a manővert a csapat „Nagy Bummnak” nevezte. A csere, amely 10 watt energiát takarított meg a járműnek, megmentette a küldetés műveleteit attól, hogy már a következő nyáron le kelljen kapcsolniuk egy másik műszert is.

Még ha a Voyager 1-gyel végül megszakad a kapcsolat, az űrszonda maradandó örökséget hagy maga után – különösen a jövőbeli hasonló messzire tartó küldetések számára, ha a NASA vagy egy másik űrügynökség indít egyet. A Voyager utódja például új eszközökkel rendelkezhet, mint például egy porérzékelő műszerrel a csillagközi közeg jobb elemzésére, vagy kamerákkal, amelyek jobb rálátást biztosítanak a csillagászoknak a kozmosz ezen távoli területeire – mondja Rankin.

„Remélem, hogy a Voyagerek és a csillagközi űrbe való bejutásuk megtanította nekünk a leckét, hogy csak a csillagok felé kell nyúlnunk” – teszi hozzá.

Minden küldetésnek el kell érnie a végét. Badaruddin legjobb tippje pedig az, hogy a Voyager 1-ek a következő három-öt évben érkezhetnek, mivel a rajtuk lévő plutónium-238 izotóp tovább bomlik. Miután a szonda elküldi utolsó jelét a Földre, folytatja csendes útját a galaxisban.

Badaruddin azonban elismeri, hogy azon küldetésmenedzserek sorához tartozik, akik azt mondták, hogy az űrhajónak már csak néhány éve van hátra, ám később bebizonyosodott, hogy tévedtek . „Az ősrobbanás egy nyúl volt, amit kihúztunk a kalapból. Amíg nyulakat találunk, addig folytathatjuk” – mondja. „Ne fogadjunk a Voyager ellen.”

Tovább a cikkre: wired.com (Jenna Ahart)

A NASA Voyager szondáinak vége közeleg

A két szonda elhagyta a Naprendszert, és továbbra is adatokat gyűjt a csillagközi környezetből – de atommagjuk egyre gyengébb.

Az 1977 augusztusa és szeptembere között felbocsátott Voyager 1 és Voyager 2 a legrégebbi és legtávolabbi épített űrszondák, amelyek még mindig aktívak. Ezek az egyetlenek is, amelyek elhagyták a Naprendszerünket, és a világűr szélesebb területei felé merészkednek. Hosszú élettartamuk titka? Atomenergia. De küldetésük valamikor véget ér.

A Voyagerek bolygómegfigyelő küldetésként indultak. Céljuk az úgynevezett Planetary Grand Tour végrehajtása volt – vagyis a Naprendszer négy külső bolygójának meglátogatása egy sor átrepülés révén. A Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz mind új arcot kapott a szondák robotkameráinak és számos tudományos műszerének köszönhetően.

Különösen a jeges óriásokat, az Uránuszt és a Neptunuszt tanulmányozta a történelem során először és utoljára a Voyager-2, míg a Jupiter és a Szaturnusz sikeres megfigyelései képezték az alapját a későbbi bolygóközi küldetéseknek, mint például a Galileo, a Juno és a Cassini-Huygens. A Voyager-1 ezzel szemben a Titánt – a Szaturnusz legnagyobb holdját és a külső Naprendszer egyik legérdekesebb műholdját – tűzte ki elsődleges célpontjául.

Miután a Voyagerek bolygó körüli útjai véget értek, lehetővé vált egy új küldetési fázis megkezdése. Az utolsó bolygó körüli megállók után mindkét szonda elérte a Naprendszerből való kilépési sebességét, lehetővé téve számukra a Nap gravitációjának feloldását. A Voyager 1 2012, a Voyager 2 pedig 2018 óta csillagközivé váltak. Ezt onnan tudjuk, hogy ezen időpontok után a szondák érzékelői kimutatták, hogy a Napból származó töltéssel rendelkező részecskék száma és energiája csökkent, mint a galaktikus környezetből detektált részecskéké. Ez egy arany lehetőség volt a Naprendszer határainak és a külső környezetnek a tanulmányozására.

A hosszú élet titka

Ilyen távolság elérése csak megfelelő energiaforrással lehetséges. Sok szonda napelemeket használ, de ha túl messzire kerülnek a Naptól, használhatatlanná válnak (a legtávolabbi szonda, amely ezeket használja, a Jupiter körül keringő Juno szonda). A Voyagerek titka az atommagjukban rejlik: mindkettő három radioizotópos termoelektromos generátorral , vagy RTG-vel van felszerelve – ezek kis áramfejlesztők, amelyek közvetlenül a fedélzeten képesek energiát termelni. Minden RTG 24 plutónium-238-oxid gömböt tartalmaz, amelyek teljes tömege 4,5 kilogramm.

A plutónium-238 egy instabil izotóp, ami azt jelenti, hogy radioaktív bomláson megy keresztül. Az RTG-kben lévő plutóniumatomok alfa-részecskéket bocsátanak ki – amelyek két protonból és két neutronból állnak –, és ezek eltalálják az RTG tartályát, felmelegítve azt. A hő ezután elektromos árammá alakul.

De ahogy telik az idő, a fedélzeten lévő plutónium kimerül, így az RTG-k egyre kevesebb energiát termelnek. A Voyagerek ezért lassan haldoklanak. Az atomakkumulátorok maximális élettartama 60 év.

A szondák fennmaradó energiájának megőrzése érdekében a missziócsapat fokozatosan leállítja a szondákon még aktív különféle eszközöket. Például októberben kikapcsolták a Voyager-2 plazma tudományos műszerét – amely a szonda mellett elhaladó elektromosan töltött atomokat méri; ugyanezt a készüléket a Voyager-1-en 2007-ben kapcsolták ki egy meghibásodás miatt. Ezeket a műszereket a Nap mágneses mezejében lévő töltött részecskék tanulmányozására használták, és pontosan ez a detektor határozta meg 2018-ban, hogy a Voyager-2 kilépett a helioszférából, és csillagközivé vált.

Négy aktív műszer maradt, köztük egy magnetométer, valamint további eszközök, amelyeket a galaktikus környezet, annak kozmikus sugarai és csillagközi mágneses mezője tanulmányozására használnak. De ezek már az utolsó éveikben járnak. A következő évtizedben – nehéz pontosan megmondani, hogy mikor – mindkét szonda elemei örökre lemerülnek.

Tovább a cikkre: wired.com (Luca Nardi)