A NASA szondái átlépték a Naprendszer peremét – tűzforró meglepetés fogadta őket

Közel fél évszázaddal ezelőtt indultak útnak, mégis a mai napig tartogatnak meglepetéseket a NASA legendás űreszközei. A Voyager-űrszondák a Naprendszer határvidékén egy elképesztően forró, 30 000 – 50 000 kelvines (29 700–49 700 °C-os) „tűzfalat” azonosítottak. Emellett az is bizonyossá vált, hogy a csillagközi tér mágneses tere meglepően hasonló a miénkhez.

A Naprendszer peremét sokféleképp meg lehet határozni, de a legérzékletesebb módja, ha a Nap mágneses buborékának – a helioszférának – határát, vagyis a heliopauzát vizsgáljuk. Itt találkoztak először a Voyager-űrszondák azzal a forró, extrém energiaszintű régióval, amelyet „tűzfalnak” neveznek. Bár a hőmérséklet elképesztően magas, a közeg annyira ritka, hogy az űreszközök sértetlenül áthaladhattak rajta.

Hogyan jön létre a Voyager-űrszondák által észlelt régió?
A Napból folyamatosan áramlanak ki töltött részecskék, amelyeket napszélnek nevezünk. Ez a sugárzás hatalmas, buborékszerű teret fúj a csillagközi gázba – ez maga a helioszféra. Amikor a napszél már nem képes tovább tágítani a környezetét, a nyomások kiegyenlítődnek: ekkor jön létre a heliopauza. A jelenség kicsit olyan, mint a hajó orra előtt fodrozódó hullám: a Naprendszert körülvevő „buborék” orrhullámot vet, miközben halad a csillagközi térben.

A Voyager–1 2012. augusztus 25-én elsőként jutott túl a heliopauzán, majd 2018-ban követte a Voyager–2. Érdekesség, hogy a két űreszköz különböző távolságban érte el a határt, ami azt bizonyítja, hogy a Nap aktivitásának változásaihoz igazodva a helioszféra időnként kitágul, máskor összehúzódik.

A Voyager-űrszondák így nemcsak adatokat gyűjtenek, hanem a Naprendszert körülvevő burok lüktetéséről is képet adnak.

A „tűzfal” kifejezés kissé félrevezető, hiszen valójában nem lángoló falról, hanem rendkívül energiadús, ám ritkásan elhelyezkedő részecskékből álló régióról van szó. Az ütközések valószínűsége olyan alacsony, hogy nem keletkezik elegendő hő ahhoz, hogy a szondák rendszereiben kárt tegyen – ezért vészelték át gond nélkül az áthaladást.

Meglepő párhuzam a mágneses terekben
Az egyik legérdekesebb felfedezés szerint a heliopauzán túli mágneses tér iránya szinte párhuzamos a Naprendszeren belül mérttel. Kezdetben nem volt világos, hogy a Voyager–1 megfigyelése egyedi jelenség-e, ám a Voyager–2 magnetométeres adatai megerősítették a mérést:

a két tér szinte ugyanabba az irányba mutat.

Ez kulcsfontosságú támpontot ad ahhoz, miként illeszkedik a Naprendszer a tágabb csillagközi környezetbe.

A két űrszonda – a világűr leghosszabb ideje működő „hírvivői” – ma is továbbít adatokat. Minden beérkező információ közelebb visz ahhoz, hogy megértsük, hol ér véget a Nap hatása, és milyen viszonyok uralkodnak az intersztelláris térben.

Tovább a cikkre: origo.hu